A Fall Out Boy 2001ben indult Wilmette-ből, egy Chicago környéki kisvárosból. Patrick Stump (ének, gitár), Pete Wentz (basszusgitár, vokál), Joe Trohman (gitár) és Andrey Hurley (dobok) alkotják is a zenekart, majdnem változatlan felállásban.
Az első hanghordozó egy split kislemez volt a Project Rocket-tel közösen, még 2002-ben. Ugyanennél a kiadónál, nevezetesen az Uprising Records-nál jött ki egy évvel később a Fall Out Boy's Evening Out With Your Girlfriend, az első nagylemez. Az album megjelenését követően csatlakozott Hurley a bandához. Egy éven belül kihozták a második lemezt is Take This to Your Grave címmel, és ez már jóval nagyobb sikert ért el, aranylamez lett, a banda pedig kitört az underground státuszból, és feltörekvő poppunk zenekarrá avanzsált, bár ezen a piacon már nehéz újat mondani, és nehéz volt már 2003-ban is. 2004-ben egy akusztikus EP-vel, a My Heart Will Always Be the B-Side to My Tongue örvendeztették meg az egyre népesebb rajongótábort.
2005 nehéz év volt, Wentz öngyilkosságot kísérelt meg egy Ativan nevű szer segítségével. Az esetet a Rolling Stone magazin úgy írta le, hogy Wentz-et lenyűgözte Elliot Smith és Ian Curtis (Joy Division) személyisége és halála. Erről szól a 7 Minutes in Heaven (Atavan Halen) c. dal, a From Under the Cork Tree lemezről, amivel megpróbáltak kilépni a poppunk skatulyából, és többek közt ez a dal is hozzájárult, hogy az emo színtér is felfedezte magának a bandát. A lemez ennek megfelelően dupla platina lett, az első kislemez a Billboard Hot 100-ba is bejutott, az előkelő 8. helyre, az MTV TRL műsorában pedig 1. lett, legjobb felfedezettként Grammy-re is jelölték őket. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy immár az Islands Records-hoz köti őket szerződés.
Nincs megállás, sikeres turnékat bonyolítottak le olyan együttesekkel, mint a Taking Back Sunday, a Less Than Jake, a Blink 182 és a From First To Last.
2007 februárjában megjelent az új nagylemez, az Infinity on High, amit egy digitális kislemez, a Leaked in London előzött meg. Ez egy január végi fellépés néhány száma, ami azután jelent meg a banda honlapján pár napra, miután az új album a megjelenést előzően már elérhető volt a fájlcserélő hálózatokon. A kislemezt csak pár napig, az album eredeti CD-jén szereplő szoftverrel lehetett csak letölteni.
Tavasszal a Plus 44-el turnéznak.

Első két albumok említésre sem méltó próbálkozás volt csupán (vagy nevezzük inkább: "valójában ezek lennénk mi pénz és producer nélkül" albumoknak). Találkoztak pár tömött pénztárcájú fekete angyallal (Jay- Z és barátai) és 2007-re meg is született sikert követelő lemezük: az Infinity On High. A négy srác becsülettel helyt állt, bennük volt a kommersz siker íze. Tinimagazinok szedik szét a gitárost, s olyan életbe vágó kérdéseket intéznek hozzájuk, mint: "Te mikor vesztetted el és hol?" Na meg: "te csináltad már itt és itt?" "Persze, hogy"…jön a begyakorolt, előre megírt válasz, majd énekelnek egy kicsit, ha senki nem bánja. Itt jegyezném meg, hogy az énekesnek (Patrick Stump) kifejezetten erőteljes és szép hangja van. Eredeti és hallgatható a felvételeken, szinte azt is el tudom képzelni, hogy élőben is jó a srác. Zenéjük nem tartogat nagy meglepetéseket: dallamos megmozdulások jellemzik, komoly gitárjáték nélkül. Tulajdonképpen az énekhangra támaszkodik az egész produkció, ami jelen esetben előnyére válik a zenekarnak. Viszont ne várjunk szívbemarkoló gitárszólókat, lélekdöngető dobpergést, az együttes sikere Patrick Stump orgánumának köszönhető. Hallhatunk néhány lassúbb szerzeményt is a korongon, de inkább a gyorsabb ritmus kedvelik a srácok. (Egyébként sem lehet melankolikus számokra gördeszkázni vagy biciklizni…extrémsport közben mégsem aludhat meg a tej a szánkban.) Az album legkiforrottabb dala a kereskedelmi tévékben most futó This Ain’t a Scene, It’s an Arms Race, mely tökéletesen reprezentálja a Fall Out Boy képességeit. A dal felépítése bámulatosan egyszerű. Lírai résszel indít, mint minden magára valamit is adó dalocska. Ezt követi címrefrén, mely előkészíti a tényleges refrént, ami közben nyugodtan széttörhetjük anyuék bútorait. Miután lenyugodtunk, kezdődik minden elölről, majd a vég előtt egy utolsó, felfokozott címrefrén (csak dobbal és kórussal), melynek egyetlen célja van: előkészíteni a terepet a végső zúzás előtt. Eme egyszerű, pszichológiai alapon felépített koncepció tökéletesen működik (már évtizedek óta). Azt is mondanám, hogy tökéletes dalocska született, ha a refrénbe nem huhogna bele a gitáros, mint egy eunuch.

Remek kis lemez született, kedves ritmussal, szép dallamokkal. Egyetlen gondom akadt csupán: engem rettenetesen zavar a kezdő együttes szindróma. A lemez végén egy vicces megjegyzést hallhatunk: press repeat. Felesleges, irónia nélküli nagyképűség csupán, amit egyáltalán nem tartok humorosnak. Mindenesetre azért, én meghallgattam újra az egész produkciót, aminek az lett a következménye, hogy rájöttem hol hallottam már korábban a Hum Hallelujah-ban felcsendülő ismerős sort (A Shrekben is megszólal Rufus Wainwright Hallelujah című csodaszép, zongorával kísért dalocskája).

Első albumuk, a Fall Out Boy's Evening Out With Your Girlfriend, 2002-ben jelent meg az Uprising Records-nál. Ezután szerződtek át a Fueled by Ramenhez, és a következő év májusában ők adták ki a Take This to Your Grave című második albumukat, valamint 2004-ben a My Heart Will Always Be the B-Side to My Tongue című akusztikus EP-t és DVD-t.

2003-ban aláírtak az Island Records-zal. 2005-ben megjelent harmadik albumuk, a From Under the Cork Tree, az első, ami zenéjének legnagyobb részét Stump szerezte, és amihez Pete Wentz írta az összes dalszöveget.

Igaz, eddig sem panaszkodhattak. Elég csak diszkrét szörfölgetésbe kezdenünk a világhálón, hogy meggyőződjünk, a könnyűzene elsőszámú célcsoportjának számító korosztály tagjai – elsősorban persze a lányok! – odavannak értük. Az egyik fórumon Pete Wentz basszeros- énekest cuki, édes, imádnivaló emo-fazonnak nevezik.

A tyúk vagy a tojás esetével állunk szemben, ha arra vagyunk kíváncsiak, vajon az unatkozó, újra kapható tizenévesek, vagy a mindenre jelzőket aggató sajtó kapta fel és gerjeszti az emo-lázat, mely nem is olyan újkeletű dolog, mint gondolnánk. Eredetileg egy érzelemmel, emócióval teli zenei irányzatot jelöltek vele valamikor a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben, szakértők szerint a mostani felkapott emo-bandák, mint a My Chemical Romance vagy jelen dolgozatunk tárgya már a harmadik bőrt húzzák le erről a stílusról. A Fall Out Fiúkra jobb híján ráaggathatjuk az emós jelzőt, bár zenéjük jóval összetettebb és sokféle, sokfelől jövő hatásokat ötvöz

Történetük tipikus amerikai sikersztori. 2000-ben alakultak, készítettek két, azóta méltán elfeledett albumot, majd az első nemzetközi kiadós lemezükből, a From Under the Cork Three -ből úgy eladtak hárommilliót, mint a sicc. Sikerük titka abban is rejlik, hogy maximálisan kihasználták a net adta lehetőségeket, valamiért pont rájuk kattant sok kölyök azok közül, akik napjaik jó részét az információs szupersztrádán való őrült száguldozással töltik.

Mára átlagos punkbandából egy albumát megannyi potenciális slágerrel megpakoló kvartetté váltak. Ha bele akarnánk kötni a produkciójukba, elég egy pillantást vetnünk a borítóra, hogy megállapítsuk, mind a koncepción, mind a csapat külső megjelenésén dolgozhattak a dizájnerek rendesen. Az, amit művelnek megfelelően hibrid ahhoz, hogy megfeleljen a rockos hangzások kedvelőinek, s az érzelmesebb dolgokért rajongóknak egyaránt. A kezdeti punkból megmaradt a lendület, s a torzított riffeket egyéb hangszerelési trükkök bevetésével teszik fogyaszthatóbbá. A sokféle stílust magába olvasztó muzsika ismeretében már nem is meglepő, hogy a rap és az R&B műfaj egyik nagyágyúja, Babyface bábáskodott producerként az anyag fölött.

Az érzelmesebb húrokat „pengető” dalok közül kiemelkedik a kissé talán nyálasra sikeredett Golden, amelyben zongora és orgona viszi a prímet, az én szívemnek kedvesebbek azok a számok, amelyekben jobban dördülnek a gitárok. Ilyen az amerikai szörf-punk gyökerekre egyértelműen utaló Hum Hallelujah, melyben természetesen gondosan ügyelnek arra,

hogy az ember egy-két hallgatás után se tudja kiverni fejéből a dallamot. Az I’m Like a Lawyer elegáns, perfekt popdal, a This Ain’t a Scene verzéjének előadójaként simán el tudnánk képzelni egy vonagló R and B dívát, bár a refrén már itt is punkos, beindulós. A Take Over, The Breaks Over gitártémája az egyik leghatásosabb kezdés, amit életemben hallottam, kicsit a The Dandy Warhols visszafogott pillanataira emlékeztet, míg az ének inkább Michael Jackson-örökségéből merít. Még az albumot nyitó Thriller is az egykor jobb napokat élt előadót juttatja eszünkbe, maga a szám pedig földbe döngölő zúzással és magával ragadó kórusokkal bőven megspékelt rockhimnusz. A Don’t You Know Who I Think I Am? úgy indul, mint egy Franz Ferdinand szerzemény, csak a nagyon amerikai-slágeres refrén jelzi, itt azért másról van szó. A Bang the Doldrums vidámnak ható punkos cucc, míg a Carpal Tunnel of Love kevésbé eredeti érzelgős dalocska, a You’re Crashing zúzása viszont bármelyik metálbandának becsületére válna.

Néha lehetetlen eldönteni, mi az, ami valódi invencióról, alkotni vágyásról szól e kvartett esetében, s mi az, ami a jófülű producernek és a kiadó különböző részlegeiben tevékenykedő szakembereknek köszönhető. Túl kilúgozott a hangzás, túl tökéletes minden, persze ezt megszokhattuk már a kész felvételeket számítógéppel kipofozó, modern stúdiók korában, mégis hiányzik valami váratlan, valami természetes.

Nagy kérdés, tud-e élni a sikert sikerre halmozó, ezerrel nyomuló zenekar a hirtelen nyakába szakadt népszerűséggel? Vajon egynyári – téli – csoda marad-e a Fall Out Boy, emlékszik-e majd rájuk valaki húsz év múlva a mostani tinilányokon kívül is?